Pilleröptetés címmel nyílt meg dr. Horváth Márta kiállítása a Magyarországi Volksbank Galériájában. A Richter Gedeon Rt. Operatív marketing csoport munkatársának sorrendben a hetedik tárlatát Skonda Mária, a pénzintézet elnökhelyettese, valamint Six Edit önkormányzati főtanácsadó ajánlotta az egybegyűltek figyelmébe. Kiemelték a festmények „leheletfinomságú” kompozícióinak varázsát, a színek harmonikus együttállását, és szóltak a fényekben is kifejezésre jutó alkotói dinamizmusról, a hangulatról, melyet a képek sugároznak magukból.

A megejtő szépségű alkotások előtt Bartók Béla műveket adott elő hegedűn Schmidtmayer Helga, és a festőművész lánya, Gémesi Gabriella. A rendhagyó, bensőséges légkörben zajló megnyitó kéretlen zenei aláfestését egy hirtelen jött áprilisi zápor adta. Horváth Mártával beszélgetve, az alkotás esőcseppjeiben felsejlő óceán, a művészi önkifejezés felhői mögül előbukkanó napfény szépségét igyekeztük ezúttal szavakkal megrajzolni.

• Honnan a cím: „Pilleröptetés"?

Ez az egyik versem címe. A kiállítás meghívóján is olvasható, mert úgy, éreztem, hogy ez illik a legjobban az áprilisi hangulathoz. A képeim lényegét, hangulatát ez a cím, ez a vers adja vissza a leghívebben.

• Bocsánat, ha diszkréciót sértek, ez a csend a lelkében arra utal, hogy most nem szerelmes?

Nem. Ezt is vállalom, hogy még mindig szerelmes vagyok, és az idő előrehaladtával egyre érzékenyebben reagálok az élet dolgaira. Ritkán, de nagyon intenzíven élem meg a szerelmet. Monogám vagyok változatlanul, hosszú kapcsolataim voltak, azonban váltakozva hol szenvedve, hol pedig euforikusan létezem a szerelemben. Nem titok, ez a ciklikusság jellemzi a mindennapjaimat is amellett, hogy sem depressziósnak, sem mániásnak nem tartom magam. Normális ember életében szerintem természetes, hogy változik, váltakozik a hangulata, érzelmi frekvenciája, a világból elnyert színek, ízek, hatások és ellenhatások által. Ilyen vagyok. Ezt persze én magam sem viselem mindig jól, de nekem ez adja az élet, az alkotás esszenciáját, hatóanyagát. Emiatt festek, írok, zenélek.

• Milyen hangszeren játszik?

Most úgy öt éve nem játszom, egyébként kisgyerek koromtól 17 évig tanultam zongorázni, a 3 gyermekemmel is éveken keresztül zenéltem együtt nyilvános hangversenyeken. Tehetséges voltam... ezt azért is merem így állítani, mert a tanáraim is így kezeltek, amikor Szegedről a fővárosba költözött a családunk és a legjobb mesterekhez járhattam. Komjáthy Aladárné, Manyi néni fogalom volt a művészpedagógusok világában. Schiff András és Némethy Attila is nála tanult. Mindenképp el kell mondanom: édesapám erőltette a muzsikusi pályát... nyilván érezte bennem a talentumot, ugyanakkor egy picit túllőtt a célon.

• Amennyiben?

Nem vette észre, nem érezte meg, hogy ő ezt jobban erőlteti, mint amennyire én akarnám. Ennek az lett a következménye, hogy amikor felvételiznem kellett a Bartók Béla Konzervatóriumba, dacból elrontottam a szolfézsvizsgát. Szántszántdékkal nem akartam megfelelni édesapám eszményének.

• Ő zongoraművészt vagy „általában" alkotó embert látott a kislányában?

Megérezte bennem a tehetséget, azt hiszem arra gondolt, hogy én a zenében vagyok a legjobb. Tőlem és a húgomtól is a maximumot követelte meg. Hál' istennek nagyon sok jó dolgot örököltem tőle. Ő egy polihisztor volt. Orvosként zenélt, írt, csodálatosan fotografált, a képeiből Japánban is nyílt kiállítása, fotószakkört vezetett. Haláláig tanult.

• Édesapja képezte Önt arra, hogy miként kell tennie a dolgát egy alkotó embernek?

Nem, de nagyon sokat foglalkozott velünk, főleg tanított, például angol nyelvre négy-öt éves korunktól. A húgom hamarabb tanult meg angolul írni, olvasni, mint magyarul. Ezt persze nem mindig szerettük, bár a szombati „órákat" és az év végi "nyelvvizsgákat" komolyan vettük. Rettentő szigorú volt, neki köszönhetem a maximalizmusomat. Ez nem mindig jó, mert az életben kevés dolgot lehet tökéletesen véghezvinni, mindamellett áldás is lehet. Azt vallom, hogy nem az egyformán meleg, kényelmes, gömbölyded élet az, ami a művészt táplálja. A kínlódás, a problémák, a tragédiák által fejlődik az alkotásvágy, a teremtés kényszere. A tökéletesség lényegét pedig a szeretetben, a szeretet odaadásában, kifejezésében látom. Ez az én hitvallásom. Istenfélő, bár nem bigott hívő vagyok. Voltak időszakok az életemben, amikor rendszeresen gyakoroltam a vallásomat, most is énekelek egy templomi kórusban. Tudom, hogy ugyanolyan önző, gyarló ember vagyok, mint sokan mások, de legalábbis megpróbálok adni valamit az embereknek abból a nagy egészből, amit én ajándékul kaptam a gondviseléstől. Őszintén, odaadón, óvatlanul tárulkozom fel az emberek előtt az életben, és a képeimben is. Ezzel még soha, senki nem élt vissza. Sőt, az emberek legutóbb a kiállítás megnyitóján visszajelezték, a szó legnemesebb értelmében meghálálták ezt a nyitottságot. És ez csodálatos! Nekem nem az a fontos, hogy szakmai szentenciákat, műértő véleményt kapjak a festményeimről, hanem hogy érzelmeket sugározzak és váltsak ki a nézőből. Hogy azt mondják rájuk: „de szívesen nézegetném ezt vagy azt a képet az otthonomban!"

• Engem az a varázslat érdekel, ami átjárja a festményeit.

Van egy kör, akiket megérintenek a képeim. Azonban furcsa világ ez a mai. Hűtőszekrényt, kocsit, bútort gyakran vásárolnak az emberek. Festményt, ami egy vagy akár több emberöltőn át ékesíti az otthont, levegőt, hangulatot kölcsönöz a mindennapi élettérnek, azt már nehezebben. Furcsállom az embereket, hamarabb befizetnek egy társasútra, minthogy festményt vegyenek otthonra. Pedig látni, érezni, hogy ott motoszkál bennük az igény, a szép iránti vágy. Nem értem. A sznobok „nevet" vesznek, a divatnak megfelelően vásárolnak, a promóciónak hódolnak be. Én meg ebben nem veszek részt, nem menedzselem magam. Festek.

• Pedig az európai kultúrákban, urbánus vagy plebejus vizuális környezet­ben hagyományosan fontos „kellék" a festmény a lakásban. Gondoljunk akár csak a szentképekre a hitvesi és a gyerekágy fölött, vagy a családalapítók port­réira a szalont helyettesítő nappaliban. Gondol erre festés közben?

Néha elgondolkodom azon, hogy kéne valami nagyszerűt csinálni, amilyet még soha, senki. Aztán rádöbbenek, hogy ez így nem igazi. Nem őszinte. Mitől mondjuk valakire azt, hogy „művész", egy festményre, hogy „na ez az!". Néhány művészettörténész kritikájának kell döntenie? Ők kevesebben vannak, mint azok az emberek, akik befogadják a képet, megejti őket, elmerengenek előtte. Ki tudja megmondani, hogy mi marad fenn az idő kíméletlen rostáján? Én nem akarom megváltani a világot. Ha át tudok adni egy kis szeretetet, szépséget, örömet, a lelkem fényei által, a festményeimen keresztül, akkor elégedett lehetek. Számomra ez a legtöbb.

• Azt láttam a kiállítása megnyitója előtt, hogy az érdeklődők szívesen telepednek le a képei közelébe...

Ezt úgy is nézhetjük, hogy ott voltak a székek. Jó, persze nekem is fontos, amit alkotok. Six Edit barátnőm fogalmazott úgy, ugyanitt, hogy az egyszerű hétköznapi pillanatokat teszik meleggé, rendkívülivé a képeim. Néha, a kép elkészülte után évekkel, rácsodálkozom némelyikükre: "Jé, ezt én festettem?!" Alkotás közben igazából nem játszódik le bennem semmi különös. Semmi látványos vagy teátrális jelleg nincs az ihletett óráimban, ugyanolyan vagyok, mint bármikor, csak valamennyi idő elteltével érzem meg, a kész festmény láttán, hogy ott, akkor megtörtént valami. Azt hiszem, a képeim között otthon érzik magukat az emberek.

• Köszönöm a beszélgetést.

  NZ
(Richterápia 2006. szeptember, 5. évfolyam, 3. szám)